Garfield képregény
Aliens honlap
Asterix és Cleopátra
Bob-Horror
X-Akták Bázakerettye

Szoptatás:Az első három év
„Mama, de jó, hogy neked még mindig van tejecskéd!” – mondja Eszter lányom, miközben az ölembe férkőzik, és nagy odaadással, elégedetten szopni kezd. Nem sok anya hallhat ilyen szabatos mondatot szoptatott gyermeke szájából, de esetünkben ez teljesen természetes, hiszen Eszter már hároméves is elmúlt. A leendő óvodás reggel és este – esetenként napközben is – odabújik hozzám, és néhány percre mindketten átadjuk magunkat a több mint három év után is csodálatos, szívmelengető élvezetnek. Nem érzem magam különcnek, életem egyéb területein mindig a középúton próbáltam járni, így a magam is csodálkozom azon, hogy ilyen hosszú ideje tart ez az egyedülálló, intim kapcsolat. Vajon mi vitt minket erre az útra? Most már szerencsére csak magamat kérdezem, mert egy ideje elmaradtak a csodálkozó, rosszalló vagy kifejezetten dühös kérdések: „Meddig fogod még szoptatni? Szopik még? Mikor választod már el?” Mindenki azt feltételezi, hogy már megtörtént a dolog, így vagy úgy, de „elváltunk egymástól”. Így már nincs szükség arra, hogy kettőnk helyett is védekezzem, magyarázkodjam, dühöngjek vagy meneküljek. A társadalom, amely meghökkentő csökönyösséggel próbálja rákényszeríteni az anyákat arra, hogy ha már elkezdték, mielőbb hagyjanak fel ezzel a régimódi, szégyellnivaló szokással, a szoptatással, engem, minket már nem tekint célpontjának.
Nemrégiben valaki mégis megkérdezte Esztert, hogy meddig akar még szopni. „Tízéves koromig”, vágta rá a lányom, majd hozzátette, magyarázatképpen: „Szükségem van rá.” Igen, szüksége van rá, így egyszerűen, de nekem is elég sokáig tartott, amíg ezt elfogadtam. Amikor egyéves volt, idegesen biztatgattam az érdeklődőket, hogy „most már hamarosan abbahagyjuk”, amikor kétéves lett, már nagyon szégyelltem magam, és most, amikor elmúlt három, végre megnyugodtam. Tudom, hogy ő is, mint minden gyerek, előbb-utóbb magától abbahagyja. És most már azt is tudom, hogy azzal, ha ezt kivárom, nem teszek neki rosszat, nem taszítom súlyos lelki függőségbe, és nem segítem elő, hogy kábítószer-élvezővé váljon – az ellenpártot idézve. A szoptatás immár nem fizikai, hanem érzelmi táplálékot – és persze nem elhanyagolható immunológiai védelmet – nyújt a gyerekemnek, és ugyan miért vonnám meg tőle ezt a jótéteményt? Csak mert lehetőségem van rá? Vagy, mert a környezetem ezt várja tőlem? Sokat kérdeztem, sokat olvastam, és sokat gondolkoztam, amíg ennyire biztos lettem önmagamban és abban, hogy a helyes úton járunk. Ami talán most is, mégis az általam olyannyira kedvelt középút, ha a tér és az idő nagy egészét vesszük alapul. Nehezen elnyert magabiztosságom legfontosabb alappillére persze nem más, mint az én cserfes kislányom, aki, köszönjük szépen, fizikailag és érzelmileg is a legjobb egészségnek örvend. Most idejött hozzám, és megkérdezte, mit írok. „Arról írok, hogy mi még mindig cummogunk”, válaszolom az ő szavával, mire kissé szemrehányóan néz rám: „De mama, ez a mi titkunk!” Igen, kislányom. De én most végre megosztottam mindenkivel, akit érdekel.
Dr. Terényi Melinda