Megjelent irodalmi összefoglalók:
    A betegközpontú gyógyítás - a kommunikáció jelentõsége az egészségügyben
    Az orvos és a beteg jellemvonásainak hatása a kommunikációra, a kapcsolat modelljei
 

Ami általában egy orvosi vizit során történik...
 
    Az Egyesült Államokban az orvosi vizit az alapellátásban átlagosan 20 percig, míg a belgyógyásznál 19 percig tart.
    Az orvosi vizitekkel kapcsolatos szisztematikus vizsgálatok a hatvanas években kezdõdtek. 

    A beteg és az orvos találkozásának megvan a maga intimitása. A fizikai vizsgálatokon kívül a betegség feltárása, a félelmek megnyilvánulása, a beteg sebezhetõsége a magánélet, a titoktartás szférájába tartozó területek. Annak ellenére, hogy a titoktartást szigorú védõmechanizmusok szavatolják (például a betegek chartája), az orvosok és a betegek egyaránt szívesen vállalkoznak arra, hogy találkozásaik kommunikációs tartalmát külsõ megfigyelõk kutassák (természetesen a nevek és a személyes jellegû információk felhasználása nélkül). A kutatások leggyakoribb módszere a találkozások magnetofon segítségével történõ felvétele. Esetenként elõfordul, hogy a viziteken egy megfigyelõ is részt vesz, aki az orvos és a beteg kapcsolatába nem szól bele, legfeljebb feljegyzéseket készít. Természetesen az orvosnak és a betegnek bármikor joga van a kutatás leállítására, a magnetofon kikapcsoltatására és a megfigyelõ kiküldésére.

    Azt gondolhatnánk, hogy a magnetofon vagy a megfigyelõ jelenléte befolyásolja az orvos és a beteg kommunikációját. Errõl azonban szó sincs. A kutatásban részt vevõ orvosok és betegek egyaránt úgy nyilatkoztak, hogy röviddel a vizit kezdete után már megfeledkeztek a magnetofonról. A magnószalagok alapján megállapítható a beszélgetések õszintesége, s az orvos viselkedésében is kevés szándékos manipulációt lehet felfedezni. 

    A magnetofonszalagok a verbális tartalmon túl az emocionális megnyilvánulások megfigyelésére is lehetõséget nyújtanak. Az orvos és a beteg beszélgetésének érzelmi tartalmát, tónusát a szalag elektronikus szûrõn való átengedése után is vizsgálják. A szûrt beszéd következtében a szavak érthetetlenné válnak, ám a hanglejtés, a beszédtempó és a ritmus értékelhetõ. A megszûrt szalag alapján bírálható az érzelmi megnyilvánulások intenzitása, s ebbõl a magatartásra (dühre, aggódásra, uralkodásra, érdeklõdésre, nyájasságra stb.) lehet következtetni. 
   

A beszélgetések verbális tartalma egyszerûbben vizsgálható. Sok beszélgetés tanulmányozásával tipizálhatók az elemei.

Az orvos részérõl:

A beteg részérõl:

    A kutatások szerint az orvos szemszögébõl a beszélgetés nagyobbik része információnyújtásból, azon belül is felerészben tények közlésébõl ("magas a vérnyomása ma, 180/95") áll.

    Fontos szerepe van a beszélgetésben a kérdéseknek, különösen a nyitott kérdéseknek, amelyek a beteget a problémájával kapcsolatos mondanivalójának elbeszélésére késztetik. Az egy-két szóval megválaszolható zárt kérdésekkel szemben a nyitott kérdések a beteg beszéltetésére szolgálnak, különös jelentõségûek abban az esetben, amikor az orvosnak nincs pontos elképzelése a betegség természetérõl. 

    A beszélgetés elemei között fontosak a pozitív jelzések, amelyek az orvos és a beteg közötti kapcsolat erõsítését szolgálják, kifejezik az orvos érdeklõdését, s a beteg megnyilvánulásait bátorítják. Szavak helyett sokszor rövid hangjelzésekben érezhetõk.

    A kapcsolatépítés a betegek aktivitásának fokozását,  a dialógusba történõ bevonásukat hivatott elõsegíteni.

Többnyire pozitív értékûek a szociális jellegû közlések, az üdvözlések, az apró figyelmességek, az érdeklõdések.
Szerencsére ritka a beszélgetésekben a negatív megnyilvánulás. A negatív mondanivaló a szakmai etikett és felkészültség alapján direkt kritika nélkül is átadható. 

    A beteget illetõen a kommunikáció több mint fele információnyújtásból, azon belül is az orvos kérdéseire adott válaszokból áll. Az orvoshoz képest a beteg viszonylag keveset kérdez, holott lennének kérdései, csak nem teszi fel azokat. Fél attól, hogy butaságot kérdez, vagy nem az alkalmas idõben teszi fel a kérdéseket. Az alkalmas idõ viszont sokszor nem érkezik el. A betegek esetében erõteljesek a pozitív és a negatív érzelmi megnyilvánulások.

Külföldi kutatásokban viszonylag kismértékû az orvosi vizitek zavarása, pl. egy telefonhívással történõ megszakítása. Gyakori viszont a beteg tétlensége, amikor a recept vagy a beutaló megírására vár illetve az orvos feljegyzés készítéseinek hátterében tétlenkedik.
    A vizitek hossza a napszaktól is függ. A reggeli órákban az orvos és a beteg találkozásának idõtartama 10-40%-kal hosszabb, míg a késõ délutáni órákban 25-50%-kal rövidebb az átlagosnál. Ennek oka nyilvánvalóan a pihent orvos nagyobb türelmében kereshetõ, még akkor is, ha ezt a különbséget szinte soha nem érzékelik.

    Az orvos és beteg találkozásaiban sok tipizálható elem van. Ez a szociális szerepekbõl, szerepjátszásokból is fakad. A szociális szerepek elõre megírhatják egy-egy szituáció lefolyásának forgatókönyvét. Talán ez az egyik elõidézõje annak, hogy a betegek kezelése nagyon hasonlít egymáshoz.
    Ugyanakkor vannak olyan betegek és orvosok, akiknek kommunikációs gyakorlata soha nem lesz máshoz hasonlítható. A szociológusok szerint a betegek életkora, neme, szociális és jövedelmi helyzete a beszélgetéseket nagymértékben meghatározza. Az orvosoknak e differenciákat kellõ érzékenységgel kell kezelniük, s ezáltal a beszélgetések különbözõvé válnak. Más vélemények szerint az orvosok viselkedésmódjában a betegek különbözõségétõl függetlenül van konstans elem. 
   

 Feltétlenül meghatározza az orvos stílusát, hogy orvos- vagy betegközpontú szemléletû-e. 
   

 Az orvosközpontú kommunikáció az orvos ideológiája szerint zajlik. Az információgyûjtés hipotéziseinek igazolását szolgálja. A vizit gyors és hatékony, a beteg megnyilvánulásait határozott kijelentésekkel, zárt kérdésekkel irányítja ("nyissa ki a száját", feküdjön az ágyra" stb.), jól gazdálkodik az idõvel, nem úszik el a beteg irreleváns panaszáradata miatt. Ez a fajta kommunikáció bármennyire hatékony is az orvos számára, a betegeknek nem igazán szimpatikus. 
  

  A betegközpontú kommunikáció információnyújtó, tanácsadó jellegû, nyitott kérdéseket használ, igényli a beteg véleményét, a beteggel megegyezésre törekszik. Maximalizálja az orvos és a beteg együttmûködését, a betegben jó benyomást kelt. 
   

 Fontos a szociális beszélgetés megfelelõ aránya. Arra kell törekedni, hogy idõtartama ne akadályozza az orvost a megfelelõ orvosi vonatkozású információk közlésében, s megfelelõen szolgálja a beteg megközelítését, oldását. A túlzott mérvû szociális beszélgetés ronthatja az adott helyzetre koncentrálást, s az orvos csökkent kompetenciájának leplezését tükrözheti. A betegközpontú orvosnál a szociális beszélgetés egy szükséges (fontos) minimális szint alatt marad, fõ helyen az orvosi tárgyú téma áll. 
   

 A betegközpontú informatív orvosnál az érzelmi kommunikáció érdeklõdést, a beteggel való együttmûködésre törekvést,  õszinteséget, nyíltságot, hozzáértést fejez ki. Ezzel szemben a kevesebb információt nyújtó, de sokat "csevegõ" orvosok hangjából unottság és egykedvû érzelmek sugároznak. 
   

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a beteggel való találkozásaik során az orvosok nagyon sok latin - a beteg számára érthetetlen - kifejezést használnak. Minél fiatalabb, minél gyakorlatlanabb az orvos, annál gyakrabban használ szakzsargont, esetenként akkor is, ha maga is érzi, hogy a kifejezések a beteg számára érthetetlenek.

Mi ennek az oka?  A szociológusok szerint az orvosi szakma a beteget nem mindig kezeli felnõttként, sokkal inkább tekinti gyereknek, aki tudás, felkészültség hiányában nem értheti meg a kapott információkat. Más nézet szerint a tájékozott, informált beteg kontroll alatt tartja az orvost, a kezelést, a terápiát, megkérdõjelezheti az orvosi döntést, ráérez az orvos szakmai hibáira, s ez a orvosok számára kényelmetlen dolog.

    Az orvosok az alábbiakat használják a kommunikáció kontrolljára, csökkentésére:

Milyen információkat igényelnek a betegek?

    Megkérdezéses vizsgálatok azt mutatják, hogy a betegeknek a betegség prognózisára, eredetére, valamint a diagnózisra vonatkozó információkra van legnagyobb igényük. Ugyanezt az orvosoktól is megkérdezve (mit gondolnak, a beteg mit akar leginkább tudni?) igen nagy különbségeket lehet felfedezni. Az orvosok alábecsülték betegeik információigényét, s úgy vélik, hogy épp a diagnózisról, az okokról és a prognózisról nem akarnak sokat tudni.

    Vita van az orvostársadalomban és a betegek között a beteg számára szükséges információ meghatározása tekintetében. Vannak helyzetek, amikor az orvosok szerint jobb, ha a beteg nem tud mindent a betegségérõl. Elõfordulhat ugyanis,  hogy ennek a terhét nem tudná elviselni, rossz hatással lenne rá, gátolná a felépülését. Ugyanez a probléma olyan egyszerû kérdésekre is áll, mint például a felírt gyógyszerrel kapcsolatos tájékoztatás. Az orvosok többsége szerint a túl részletes magyarázat csökkentheti a pozitív placebo-hatást, a sugalmazás erejével növelheti a mellékhatásokat, ronthatja a beteg alkalmazkodását. A betegek szerint ugyanakkor a részletes tájékoztatás növeli a bizalmukat, javítja az együttmûködési hajlamukat és a terápia elfogadását.

 
    Mit és mennyit mondjon az orvos? Ez függ a beteg akaratától, jellemétõl, családjának kívánalmától, vallási meggyõzõdésétõl, stb., megítélése a diagnózis felállításával egyenértékû szakmai döntés.

Különösen érzékeny dolog a rossz hírek közlése. Az információkat visszatartó orvosok egy része úgy érzi, hogy ez a beteg javát szolgálja, s jobb, ha a dolgok természetes rendje szerint a beteg maga jön rá betegsége kimenetére. Más orvosok pedig azért tartózkodnak a rossz hírek közlésétõl, mert a vele járó kellemetlen szituációtól akarnak mentesülni. 

    A beteg tájékozottsága, az orvossal való kommunikáció hatékonysága az alábbi kérdések alapján ítélhetõ meg (a kérdések a beteg számára is segítségül szolgálhatnak, mit is kell feltétlenül tudnia):

Diagnózis
Elmondta az orvos, hogy mi az ön problémája, mi a diagnózisa?
Mit gondol: helyesek az elmondottak, vagy más betegségre gondol?

Kóroktan
Tudja-e, hogy mi okozta a problémáját?

Prognózis
Megbeszélte betegségének súlyosságát az orvossal?
Tudja-e mennyi ideig tarthat a betegsége?
Tudja-e milyen gyorsan következhet be javulás?
Aggódik-e amiatt, hogy visszatér a panasza, vagy romlik az állapota?
Aggódik-e amiatt, hogy panasza hosszú távon is befolyásolhatja az egészségét?

Kezelés
Tudja-e, hogyan akarja az orvos kezelni az ön panaszait?
Érti-e, hogy az orvos miért az adott kezelési módot tartja a legjobbnak?
Van másfajta kezelés, ami ön szerint használhat?

Gyógyszerelés
Irt fel az orvos önnek valamilyen gyógyszert?
Tudja a gyógyszer nevét?
Tudja-e, hogyan segít a gyógyszer?
Tudja-e, mikor kell a gyógyszert bevennie, s mit kell tegyen akkor, ha egyszer elfelejti bevenni a gyógyszert (vegyen be kettõt, vagy egyszerûen ne törõdjön a kihagyással)?
Ha a gyógyszert négy óránként kell bevennie, ez azt jelenti, hogy éjszaka is négy óránként fel kell kelnie?
Tudja-e, milyen mellékhatásai lehetnek a felírt gyógyszernek (például álmosít, vagy émelygést, hányingert okoz)?
Más recept nélkül kapható gyógyszerrel együtt szedhetõ-e a felírt gyógyszer?
A gyógyszerszedés ideje alatt iható-e szeszes ital?

Kiegészítõ vizsgálatok
Rendelt-e az orvos valamilyen kiegészítõ vizsgálatot (labor, stb.)?
Tudja-e, hogy e vizsgálatok eredménye mire lehet jó?

Életmód
Javasolt-e az orvos bármilyen életmódbeli változtatást, mint például dohányzással, alkoholfogyasztással, étkezéssel, mozgással kapcsolatos szokásainak megváltoztatása?
Tudja-e, milyen mértékû változtatásra van szükség?
Kapott-e útmutatást arra vonatkozóan, hogyan lehet a szükséges változtatásokra a legkönnyebben sort keríteni?

Megelõzés
Tudja-e, mit tehet panaszainak megelõzése érdekében?
Gondolja-e, hogy problémája másokat és érinthet a családjában?
Mit tehet annak érdekében, hogy családtagjai elkerülhessék, hogy önhöz hasonló helyzetbe kerüljenek?

Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a kommunikációt illetõen  elégtelen az orvosok informatívabb hozzáállásra való ösztönzése és a betegek jobb kérdésfeltevésekre buzdítása. Ezzel a két fél ugyan külön befolyásolható, de nem feltétlenül javul az orvos-beteg kölcsönhatás egyensúlya, annak dinamizmusa.
Hatásosabbnak tekinthetõ, ha - a két fél kommunikációs képességének fejlesztése mellett - a betegnek az orvos felé orientálódása kerül elõtérbe. Fontos kell legyen a beteg történetének, egészségi állapotával kapcsolatos tapasztalatainak, elképzeléseinek elmondatása, érzéseinek az orvossal való megosztása. Az ilyen beszélgetés az orvos és a beteg számára egyaránt informatív, s ösztönzõleg hat az alapvetõ kérdések feltárására, az érthetõ, feldolgozható tájékoztatásra.